mixerGondolkodom már egy ideje ezen, nyilván a legegyszerűbb a korral magyarázni, de ez ellen (részben) tiltakozom: nincs, és nem is volt bennem az a “bezzeg az én időmben” típusú nosztalgia, minden új dalhoz nyitottan állok hozzá, a természetes kiváncsiságom megvan, csak éppen a tapasztalataim nem jók. Pedig nagyon sok(féle) zenét hallgatok a munkámból fakadóan: jazz-t, és társ műfajait a Jazzy miatt, a lemezlovas munka miatt a klub zenéket, a Deluxe FM miatt pedig mindenfélét, ami populárisan rádiósnak nevezhető.

(Technikai kitérő: a daloknál rá lehet kattintani a címekre, Youtube-ra visz, mindegyik új ablakban nyílik meg).

1977-78 táján kezdtem el kazettára rögzíteni dalokat a rádióból, merem állítani, hogy a megélt közel ötven évemből negyvenet zenében/zenével töltöttem, és mivel ebben ugyanúgy benne volt a Boney M., mint a Nazareth, a Sex Pistols vagy a Madness, azt is kijelentem, hogy van rálátásom a dolgokra.

Az első, komolyabb “megrázkódtatás” 2007 környékén ért, amikor azt vettem észre, hogy az addig sokszínű r’n’b zene hangszerelése teljesen egysíkúvá vált: nagyon leegyszerűsítve, TR-808-as dob, pár sawtooth lead szinti, és ugyanolyan hangú énekesek… Az volt igazán jelzésértékű, hogy kezdtem összekeverni a dalokat, csak akkor tudtam pontosan megmondani, hogy melyik melyik, ha mondjuk eldúdoltam a refrénig.

A második hullám akkor ért, amikor 2015-ben megjelent a Major Lazer-féle Lean On. Annó ki is tettem egy bejegyzést a FB oldalamra, hogy azt a megoldást, amikor egyetlen énekhang van kiosztva a sampler billentyűzentére, és azzal szórakoznak, már Ken Laszlo kilőtte 1987-ben, de két évvel korábban a Just Buggin’ című hip-hop dalban is eljászottak a lehetőséggel (meg a hanggal). Azonban ez a vicc annyira új volt az újszülötteknek 2015-ben, hogy erre a vonatra ült fel (és kábé ül azóta is) mindenki.
Volt egy harmadik “vonal”, a gitáros-popos-deepes sláger, ez a Waves-zel kezdődött, és tart mind a mai napig. Néhány üdítő kivételtől eltekintve mindenhol azt látom, hogy valaki előáll valami újjal, vagy inkább újra felfedezett régivel, a többiek meg rácuppannak, mint a pióca a bakter lábára. (Még az egyik legtehetségesebb új fiú, Bruno Mars is bátran nyúl vissza olyan hangzásokhoz, amit akkor találtak ki, amikor ő még nem is élt.)

Vagyis, az új zenék nem adják nekem azt, amit a zenétől várok: nem hatnak az érzelmeimre, a kifejezetten big room, meg progressive cuccok pedig egyenesen a romboló ösztöneimet hozzák elő, aminek már semmi köze a zenéhez. Nekem a zene érzelemre hat, nem a túlélési ösztönre.

Rendre meghallgatok egy csomó DJ szettet is, leginkább az élőben rögzített anyagok érdekelnek, azok, amik valóban ott hangzanak el, ahol van közönség, és azt tapasztalom, hogy pár kötelező “új” dal közepette sorra ott vannak az újrakevert, “veretősített” régebbiek, mert ezek szerint hangulatot mégiscsak azokkal lehet csinálni, ugye?

Ha most elkezdeném taglalni, hogy szerintem miért is szenved a zenei biznisz általános alkotói válságban, sosem érnék a bejegyzés végére, ezért inkább csak kijelentem a véleményemet: szerintem a zenéket manapság komponáló szerzők alkotói válságban szenvednek.

Oké, ha ez így van, akkor nézzük meg azokat az időszakokat, amikor biztosan nem volt válság, hanem szakmányban írták a jobbnál-jobb dalokat, a legkülönfélébb stílusokban, hangzásokkal. Ez, nézetem szerint nagyjából egybeesik az elektronikus hangszerek térhódításával, a korai nyolcvanas évektől datálva. (Nyilván fontosak az élő hangszeres zenék is, csak azokra itt most nem térek ki.) Az én tinédzser időszakom egyértelműen erre az időszakra esett, de amikor mostanság meghallgatok egy korabeli Yello, New Order, Scritti Politti, Frankie Goes To Hollywood, de akár Wham, Queen, Paul Young, Kajagoogoo - horribile dictu - italo disco dalt, azon kapom magam, hogy tanulok belőlük: itt egy kiváló arányban kevert lead, ott egy dögös bass, amott egy okosan összerakott groove… és a végeredmény egy dal, ami bemászik a fejembe, bent marad, és érzelmet vált ki: nevetek, dobolok az ujjaimmal, dúdolok…

Mint remixek készítőjét is sokkal inkább inspirál ez az időszak: annak ellenére, hogy ma gyakorlatilag rendelkezésre áll a világ összes sound-ja, mégsem használják őket olyan okosan, mint a nyolcvanas évek producerei. Tessék meghallgatni pár Frankie Goes To Hollywood maxit, ott ki tudtak teljesedni a producerek. Ugyanez igaz Grace Jones-ra, az Art Of Noise-ra, hogy olyan gigászokról, mint pl. a Kraftwerk ne is beszéljek (és biztos mindenki tud még ilyeneket kismillió ilyet sorolni a saját kedvencei közül).

2018-ban, harmincnégy évvel azután, hogy kiadták, elképesztően szól a Bronski Beat Smalltown Boy hosszú verziója, a Dead Or Alive You Spin Me Round ‘Murder Mix’ verziója, a Level 42 Hot Water extended, de még a Fancy Get Lost Tonight 12’’ Mix is tanulságos ritmus szekciót vonultat fel. Megannyi forrás inspirációra, okulásra, ötletelésre...

Azt, hogy a mai zenékkel baj lehet, a fiatal korosztály is érzi, egy rádiós felmérés, ami a 18-25 éves korosztály preferenciáira kérdezett rá kimutatta, hogy miközben ezek a fiatalok elsősorban a saját koruk zenéit szeretik, de rögtön emögött, mint második preferencia határozottan ott van a retró. Ehhez mondjuk nem kell kutatni, saját fesztiválos tapasztalataim is ugyanezt mutatják…

Összefoglalva: egysíkú, ötlettelen dalok minden egyediség nélkül, semmitmondó szövegek, érzelmi húrokat pengetni képtelen hangzások és mondanivaló, és szinte kínkeserves vívódás, hogy valahogy összejöjjön az a 3 perc, amit már le lehet adni a rádióban… (Még egyszer, az egyértelműség kedvéért: tisztelet a ritka kivételnek).

Most akkor tényleg megöregedtem, és jók a mostani zenék, vagy mégis van valami gond? Szerintetek?

(Ezt meg itt, csak a reklám helyett: olyan elektronikus zenék, amelyek komolyan formálták az ízlésemet… Mindegyiket ismeritek?)