vintage dj lifeOlvastam nemrég egy cikket a DJ szakma múltjáról, jelenéről és vélt jövójéről. Nyilván nekem is megvan a véleményem arról, hogy mi várható, a múlttal kapcsolatban azonban konkrét tapasztalatokkal, élményekkel rendelkezem. Az önéletrajzomban írtam már dolgokat, persze elsősorban saját pályám kapcsán, de talán érdekes lehet lejegyezni mindazt, ami még a fejemben van - mielőtt elfelejtem… :)

A lemezlovasokról a nyolcvanas évek elejéig nem sokat tudtam, zenei fejlődésemet - az iskola mellett . - kizárólag a rádió táplálta, tehát a “rádiós DJ” elképzelésem megvolt, a “klub DJ” még nem. Az első diszkó, ahová sokszor elmentem 1984 nyarán, az a Margithíd volt, itt mindent láttam, amit akkor látni volt érdemes: videó diszkót, tükörből épített falat, villogó fényeket, és egymás után négyszer (!) a Wake Me Up Before You Go-Go-t, felváltva videóról és audióban… Az év őszétől kezdve az a Poptarisznya Klub volt a törzshelyem, ahol minden pénteken este 7-10 között láthattuk-hallhattuk élőben is B. Tóth Lászlót, illetve egy helyettesítés alkalmával Tahi-Tóth Gábort, akinél nem csak az volt furcsa, hogy le merte játszani az akkor “indexen lévő” Frankie Goes To Hollywood dalt a Two Tribes-t, ami akkoriban tiltólistán volt, hanem az is, hogy mindezt bakelitről tette, miközben B. Tóth még kazettáról diszkózott amolyan rádiós módra, gyakran tett pl. két dal köze jingle-t is, rendesen konferált, nyilván keverni nem tudott - kazettáról akkor még nem is nagyon lehetett. Ebben a klubban is volt már futófény, tükörgömb, és persze hangosítás is, hasonlított már egy “igazi” diszkóra, leszámítva azt a tipikusan magyar, művházas érzést, amikor a buli idejére a helyiséget körberakják székekkel.

A következő 3 évben bedolgoztam magam a Belvárosi Ifjúsági Ház tini diszkójába. Közben azért el-eljártam például a Petőfi Csarnokba is a  Csillagfény buliba, ami akkor a topnak számított. Hatalmas tánctér színpaddal, egy kifutón volt a DJ pult, és - nem mellesleg - sokat ugrott a lemezjátszó, mert szerintem nem volt elég stabil a felépítmény a Technics-ek alatt (pattogott a You Spin Me Round).

Fentiek mellett persze már működtek más legendás helyek, de oda nem jártam, a nálam eggyel idősebb kollgák többet tudnának mondani erről. Mindeközben elkezdtem járni a Tropical hanglemezboltba, ott sok kollégával lehetett összefutni (meg bakelit maxikkal, alapáron 350.- Ft-ért, a kurrens darabok 550.- Ft-ba kerültek), de emellett körbejártak a szakmában kazetta csomagok, amelyeken pedig mindenféle italo- és sláger is megtalálható volt, vadul másoltuk egymás közt ezeket, szerzői jogról akkor még fogalmunk sem volt...

1986-ban már a Hilton Szállóban dolgoztam londinerként, itt volt alkalmam megtapasztalni a Fortuna körüli hajcihőt, ami minden szerdán felborította a Hess András tér környékét: akkoriban még szabad volt a behajtás a Várba, nyilván rengetegen jöttek kocsival a Fortunába, Bakai Mátyás ilyenkor bekéredzkedett a Hilton garázsba, mert féltette az autóját… Emellett pörgött még a Halászbástya diszkó is, de oda nagyon sok hajtós csaj járt a szálloda vendégek miatt. Sajnos arra nem emlékszem, hogy pl. a Halászbástyán miről dolgoztak a kollégák.

Ugyebár 1989. június elsején kezdtem el dolgozni első rezidenciámon, innentől kezdve indultam bele a pesti éjszakába, hogy lássam máshol mi megy, és rendszeres vendég, ill. később résztvevő lettem az Éden Bár, a Margithíd és a Randevú klubban. Ezeken a helyeken ekkorra már mindenhol alap volt a két Technics lemezjátszó, és minden kolléga hordta a zöldséges rekeszét, benne a saját kollekciójával.

Az teljesen nyilvánvaló, hogy ebben az időszakban DJ-nek lenni kiváltság volt, mindenképpen igényelt befektetést - még a jó minőségű kezettás magnó is komoly pénzbe került, és abból is kettő kellett - és persze kellett hely, ahol lehetett dolgozni. Az “elvtársak” vélhetőleg nagyon odafigyeltek arra, hogy ki és hol üzemeltetett diszkót, és mivel ekkoriban magánszektor még nem nagyon létezett, a “klubok” is inkább presszókban, éttermekben, bárokban tudtak működni (kivéve pár fentebb felsoroltat), ahol buli előtt felszerelték a cuccokat, buli után pedig le. A lemezek beszerzése is gondot jelentett, ehhez is olyan ismerős kellett (pl. stewardess, pilóta), aki kérésre kint megvette, és a határon viszonlyag könnyen át tudta hozni.

A rendszerváltás, és a kiutazások korlátozásának feloldása hozta meg az első áttörést, én is akkor kezdtem el Münchenbe járni, ekkor a maxi single-eket még simán meg lehetett venni a Saturn-ban, nem kellett spéci lemezboltba menni. 9-10 nyugatnémet márkába került egy darab, tehát nem volt olcsó, akkoriban egy “makiért” 40 forintot kellett fizetni. Sokan kezdtünk el kijárni, egyre többeknek lett saját lemezjátszója, egyre több vendéglátó helyen vágtak bele ebbe az iparágba, de a szakma túlzott feldúsulásáról még nem beszélhettünk, ugyanis a Technics lemezjátszó sem volt olcsó, és mindjárt kettő is kellett belőle (ráadásul vámot is kellett rá fizetni). Igaz, ment még a kazettás biznisz is.

A bakelit és a CD egymás mellett haladtak a kilencvenes években, én még 2002-2003 táján is dolgoztam mindkettőről, de nálam viszonylag hamar (a rádió miatt) a CD felé billent a mérleg. Az 1992-ben alapított DJ Service is kihúzta kb. 2008-ig, akkorra a bakelit teljesen marginálissá vált, és a CD is halódott.

A lemezlovas szakma “halátusája” szerintem akkor gyorsult fel, amikor az illegális letöltések megszaporodása miatt jópár dance producer döntött úgy, hogy “élő” fellépésekből szedi be azt, ami korábban még bejött CD-ből vagy bakelitből: Avicii, Calvin Harris és a többiek a kétezres évek második felében kezdtek haknizni, és ha ehhez hozzávesszük, hogy pl. én is 2006 óta dolgozom laptopról, akkor ez az időszaki határ is nagy pontossággal meghúzható.

Az általános elérhetőség és olcsóság magától értetődő módon járult hozzá a szakma további hígulásához, de ahogy más posztokban is kifejtettem: ebben - itthon mindenképpen - nagy szerepet játszottak/játszanak a nullruppós klub tulajdonosok, akik nem akarnak minőségre költeni. De ez már más téma...